Még véget sem ért a Frida Kahlo-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában, újabb igazán jelentős tárlatot nyitnak meg kedden a galéria egy másik szárnyában: október 9-étől lesz látható Francis Bacon, Lucian Freud és a londoni iskolához sorolt többi művész első magyarországi bemutatkozása.

És míg a Kahlo műveit bemutató kiállítás esetében némi joggal lehetett azon fanyalogni, hogy a Budapestre érkezett festmények köré felépített tárlat a mexikói festő életének és művészetének csak néhány jegyére koncentrál, és fontos szempontokat a háttérbe szorít, a londoni iskolát bemutató kiállítás semmiféle hiányérzetet nem hagy maga után: olyan összeállítás lesz most látható nálunk, amely a világ bármelyik múzeumában megállná a helyét.

Ez persze annyiban nem meglepő, hogy a kiállítás a Tate Britainnal közös együttműködésből született, és a kiállított művek nagyjából háromnegyede megegyezik a Tate korábbi, hasonló tematikájú kiállításával, ami idén augusztusban ért véget. Az MNG-s kiállítás kurátora is a Tate-ből érkezett, Elena Crippa személyében, budapesti társkurátora pedig Fehér Dávid volt.

Az MNG-s kiállítás két legnagyobb neve egyértelműen Francis Bacon és Lucian Freud: mindkettejük életművét a XX. század legjelentősebb képzőművészeti teljesítményei közé szokás most már sorolni, és a szakmai elismertség mellett a népszerűségük is vitathatatlan. Jelzi ezt az is, hogy Bacon több alkotása is a világ legdrágább festményei közé tartozik, és éppen Freudról készített triptichonja pár éve 149 millió dollárért kelt el.

A kilencven festményből felépülő kiállítás azonban nemcsak kettejükre fókuszál, hanem nagyjából 100-110 évet fog össze. Középpontjában a második világháború után Londonban formálódó alkotóközösség áll, melyben Bacon és Freud mellett Frank Auerbach és Leon Kossoff voltak azok a kiemelkedő festők, kiknek képei most az MNG-ben is látható, de a kiállítás vissza is tekint, a századfordulós hatásokat és előképeket ugyanúgy beemelve, ahogy kitér a kortárs továbbgondolásokra, és azokra, akikre egyértelműen hatott Baconék művészete.

Ugyan ezeknek a festőknek az életművét szokás a Londoni Iskola gyűjtőnévvel összefogni, de mint a kiállítás kurátora, Fehér Dávid elmondta, ők maguk nem hivatkoztak így magukra. Ez a fogalom jóval a nagy művek megszületése után, 1976-ban, egy katalógusban jelent meg először, és annak az R. B. Kitajnak a kreálmánya, akinek több festménye szintén látható most Budapesten.

És akkor legyen végre szó a festményekről is: különösebb túlzások nélkül is döbbenetesen erős kiállítás született, a termekben járva rendre olyan érzésünk lehet, mintha ezek a formák és testek bármelyik pillanatban leszakadhatnának a vásznakról. Tovább erősíti az élményt, hogy a hazai gyakorlathoz képest szokatlanul sok teret kaptak az egyes festmények, azaz gyakran egyetlen festménnyel szembeállva van esélyünk elmerülni a részletekben, nem tülekedik egyszerre több kép a figyelmünkért.

Ha van amúgy valami, ami egyértelműen összefogja ezeket az alkotókat, akkor az a különféle avantgard és absztrakciós törekvésekkel szemben a figurális festészeti hagyományhoz való visszatérés volt, de úgy, hogy közben a végsőkig radikalizálták ezt a hagyományt.

Nagyon jó példa erre Bacon, kinek festményein sokszor csak egy-egy emberi alakot látunk, azt azonban a szélső értékig destruálva, egy kiáltásba vagy egy torzulásba feloldva. Gilles Deleuze írta híres Bacon-könyvében, hogy a brit festő képein az emberi arc szétszedésével a mögötte megbújó állatit, a fejet mutatja meg. (Ez a könyv pár éve már magyarul is olvasható.)

A test, az eleven hús, a tömeg és az anyag azok a vonások, melyek más-más aspektusból, de az összes festményen visszaköszönnek. A témák gyakran nagyon banálisak, mondjuk Auerbach és Kossoff esetében, akik sokszor csak a legközvetlenebb környezetüket, londoni utcákat, piacokat, élethelyzeteket festenek. De mindezt nagyon mély érzékiséggel és anyagisággal, néha már szinte az absztrakt expresszionizmus felé kalandozva.

Ennek persze volt hagyománya a brit festészetben: David Bomberg nevéhez lehet kötni azt a mélyebb tónusú expresszív festészetet, amit Bomberg maga a 'tömeg szelleme' jelszóval fogott össze. Ezek az előképek épp úgy helyet kaptak a kiállításon, mint a szintén jelenős hatást kifejtő analitikus szemlélet, melyet többek között William Coldstream, illetve az őt követő művészek valósítottak meg.

És nagy szerepet kapnak a kiállításon azok az alkotók is, akik Baconék szemléletét is továbbgondolva kezdtek alkotni. Köztük van David Hockney, akit ugyan leginkább a már az Egyesült Államokban készült, popartos műveiért szokás ismerni, de egyik korai remekműve éppen egy egyértelmű Bacon-továbbgondolás, és most ez a tejesdobozra applikált baconi alak is látható az MNG-ben:

A londoni iskola utóéletét lekövető termekben pedig a XX. század második felének nagyszerű brit festőitől sorakoznak festmények. Akadnak, akik ma már bőven a befutáson túl vannak, másokat pedig mostanában kezdett el felfedezni a nemzetközi közönség: Michael Andrews, R. B. Kitaj, Euan Uglow festményei korábban soha nem voltak láthatóak Magyarországon, ahogy az egyre ismertebbnek számító, portugál születésű, de Londonban tanult Paula Rego alkotásai is először járnak nálunk.

A Bacon, Freud és a Londoni Iskola festészete október 9-e és 2019. január 13-a között látható a Magyar Nemzeti Galériában, és tényleg nem érdemes kihagyni, az utóbbi évek egyik legerősebb magyarországi kiállítása lett. További kedvcsinálónak ajánljuk még a kurátor, Fehér Dávid negyvenperces bevezető tárlatvezetését, ami az MNG Facebook-oldalán nézhető végig, és főleg Lucian Freud műveire koncentrál.