Szalag egy bomba körül

A címben szereplő mondatot még a harmincas években mondta  Frida Kahlo művészetéről André Breton, a szürrealizmus egyik legnagyobb alakja, és azóta se nagyon született találóbb leírás a mexikói festőnőről és életművéről. Júliustól novemberig ennek a művészetnek egy szeletét végre élőben is meg lehet nézni Budapesten: a Magyar Nemzeti Galériában a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedo jóvoltából több mint 30 festményt és grafikát állítottak ki Kahlótól. 

Fotó: Halász Júlia

Kahlo a XX. század egyik kiemelkedő művésze, aki oda tudott eljutni, ahova nem európai-amerikai/nem férfiaknak nagyon ritkán sikerül: az úgynevezett egyetemes kánonba. Művészetének sikere alighanem élete tragédiáiban is rejlik: Kahlo gyerekkorától kezdve komoly betegségekkel küzdött, 18 évesen pedig egy buszbalesetben sérült meg rettentő súlyosan, életét innentől kezdve végigkísérte a fájdalom. Életrajzírói szerint az 1925-ös baleset, illetve az 1954-ben bekövetkezett halála között 32 komoly műtéten esett át, utolsó éveiben az egyik lábát is elveszítette. 

Fotó: Halász Júlia

A nyelvileg megragadhatatlan, másoknak mindig elmesélhetetlen fájdalom vizuális megragadása lett az egyik fő motívuma Kahlo művészetének, és a Budapesten kiállított festményei közül is a testi szenvedést feldolgozó művei a legerősebb alkotások. Nem véletlen az sem, hogy épp a saját test sérülékenysége lett az a téma, ahol Kahlo legközelebb került a szürrealizmushoz: a vetélését feldolgozó 1932-es, Henry Ford Hospital című festménye simán a műfaj legnagyobbjai közé tartozik. 

Fotó: Halász Júlia

De alapjaiban értenénk félre Kahlo művészetét, ha csak a betegségével küzdő, tragikus sorsú festőnőt látnánk bele: alkotásai ugyanis bővelkednek a fekete humorban, a játékosságban, amikor pedig nem önarcképeket festett, hanem másokról készített portrékat, akkor kifejezetten érzékenynek bizonyult az apró, pozitív vonások iránt. 

Fotó: Halász Júlia

Művészetének egyik legnagyobb erénye, hogy rendre tudta úgy látni a világot, ahogy az csak nagyon keveseknek adódik: ismert történet, hogy amikor a Vanity Fair kiadója, Clare Boothe Luce 1938-ban elveszítette egyik legjobb barátját, az öngyilkosságot elkövető Dorothy Hale-t, Frida Kahlóhoz fordult, hogy készítsen egy emlékportrét közös barátjukról. Mint a visszaemlékezések rendre megjegyzik, Luce arra számított, hogy egy kandalló fölé kirakható portréképet kap majd, helyette viszont egy olyan festmény érkezett meg a címére, melyen Hale alakja háromszor is látható: egyrészt az ablakban állva, majd ugrás közben, ahogy leveti magát a New York-i felhőkarcolóból, egyszer pedig már a földön elterülve, vérfoltokkal maga körül. Ez a festmény ugyan nem látható Budapesten, de elég jó összefoglalóját adja annak, ahogy Kahlo egy-egy témához hozzányúlt. 

Fotó: Halász Júlia

A budapesti kiállítás hangsúlyait a Mexikóból kölcsönkapott festmények formálták, és Kahlo világképének rendkívül szerteágazó forrásai közül három kapott nagyobb teret a Nemzeti Galériában: a már említett testiség/betegség mellett az 1910-es mexikói forradalom után jelentőssé váló indián kultúra hatása, illetve Kahlo viharos és összetett kapcsolata férjével, Diego Riverával. A 21 évvel idősebb Rivera a korszak egyik legismertebb mexikói művésze volt, 25 éven át kétszer házasodtak össze, közben mindkettejüknek több szeretője is volt, és Kahlo naplójából lehet tudni, hogy igazi 'se veled-se nélküled' kapcsolat volt ez, amely jelentősen hatott mindkettejük művészetére is. 

Fotó: Halász Júlia

Kahlo élete utolsó szakaszára már nemzetközileg ünnepelt művész lett, a halála óta eltelt évtizedekben pedig ikonikus popsztárrá vált: ruhák, klipek, tetoválások sokaságát inspirálta világszerte, megjelenése és önarcképeiből származtatott vonásai azok számára is ismerősek, akik festményeivel még nem találkoztak. A budapesti kiállítás egy váratlan húzással erre is reflektál: az utolsó teremben már nem Kahlo művei főszereplők, hanem a rengeteg mód, ahogy Kahlo személyes világa jól értékesíthető kereskedelmi termék lett.

Fotó: Halász Júlia

Ehhez persze az is kellett, hogy Kahlo művészetében olyan témákat dolgozzon fel, melyek sokszor csak évtizedekkel később váltak igazán felkapottá. A nőiség megélése és ennek a tapasztalatnak tabudöntögető felvetése, a sokszor szinte egy mágikus realizmusba hajló saját mitológia megteremtése, az indián kultúra újraértelmezése mind ilyen irányok voltak. A politikailag is elkötelezett, rengeteg mindenből inspirálódó, a szenvedését hol művészetében, hol pedig depressziójában megélő Kahlo a múlt század kiemelkedő művésze volt. A magát magyar felmenőtől is eredeztető (amit a legfrissebb történészi munkák amúgy cáfolnak) Kahlo első magyarországi kiállítása november elejéig látogatható, remek alkalom ez arra, hogy belepillanthassunk ebbe a rendkívül személyes és  borzasztó összetett világba.