Visszatért a posztmodern az építészetbe, már csak az a kérdés, hogy ez mit jelent

  • Egyre nagyobb viták zajlanak arról, hogy mit is jelent a posztmodern visszatérése az építészetbe. 
  • Ezzel együtt újra kérdés lett, hogy Kelet-Közép-Európában volt-e egyáltalán posztmodern, és ha igen, milyen formában. 

Most, hogy már nemcsak az építészeti szaklapok, hanem a CNN és a Financial Times is erről ír, aligha férhet hozzá kétség, hogy a posztmodern tényleg visszatért. Azaz az építészeti stílus a nyolcvanas évekből, amit ugyan talán senki nem is érzett igazán a magáénak, de mégis alapvetően formálta a nyugati nagyvárosok arculatát. 

A visszatérésnek kézzelfogható jelei vannak: több évtizednyi érdektelenség után ismét sorra születnek az albumok, a kiállítások és a konferenciák, melyek a posztmodern hagyatékkal foglalkoznak, vannak országok, ahol már a műemlékvédelem is felismerte e épületek értékét, máshol pedig komoly kampány indult, hogy a stílus ikonikus épületét megmentsék az átépítéstől. 

Maga a posztmodern sosem adódott könnyen leírható építészeti irányzatként, és gyakori felvetés, hogy eleve túl sok mindent szokás betuszkolni e fogalom alá. Azok például, akik nem gondolnak túl sokat erről a stílusról, könnyen mindent ide sorolnak, ami színes, szokatlan formákat használ, elsőre meghökkenést vagy megütközést kelt. Az irányzatot könnyebb talán megfogni abból az irányból, hogy mivel szemben szerveződött: a hatvanas évek végén elinduló mozgalom a szigorú, rideg, funkcionális, a díszítésektől tartózkodó modern építészettel szemben határozta meg magát.

Meglehetősen leegyszerűsítve, de a modern építészet a tér geometrikus megszállását hirdette, hogy hogyan lehet az épített környezetet a lehető leginkább az emberi használat alá rendelni. Szikárság, formai egyszerűség és a funkcionalitás mindenek felett. 

Le Corbusier: Citrohan Haus, Stuttgart (1927)Fotó: Wikipedia

A modern építészet persze eleve egy gyűjtőfogalom, számos iskola ért össze benne, egy rakás zsenivel és számolhatatlanul sok remekművel. Ezzel az iránnyal szemben jelent meg a hatvanas évektől kezdve, a nyolcvanas évekre kiteljesedve a posztmodern, melynek képviselői újra bátran nyúltak a színekhez, a formákhoz, a különféle díszítő elemekhez, miközben lelkesen emeltek át elemeket korábbi korszakok építészeti stílusaiból. 

Ez a pár évtized óriási energiákat szabadított fel, hirtelen bármi elfért egy épületen, formáktól a díszítésig szabad volt a pálya, teret kapott az irónia és a játék. 

Bank of America Center Houstonban, Philip Johnson terve alapján (1983)Fotó: Wikipedia
A San Cataldo temető Modenában, Aldo Rossi 1971-es munkájaFotó: Wikipedia
Előtérben a CZWG kaszkádja a londoni Canary Wharfnál
Hamburgi üzletház, Gerkan, Marg and Partners (1980)Fotó: Wikipedia
A bilbaói Guggenheim Múzeum épülete, Frank Gehry munkája, 1997.Fotó: Marco Brivio/robertharding
Példa a kései posztmodernre: a skót parlament épülete, Enric Miralles terve alapjánFotó: ED JONES/AFP

A történeti visszatekintések gyakori megállapítása, hogy a posztmodern alkonyát túlzott sikere hozta el: ahogy eszközei és szempontjai a kilencvenes évekre végleg elterjedtek, és már nem csak nagy presztízsű épületeken, hanem irodaházaktól bankokon át szimpla lakóházakat is ezek szerint építettek, a kritikus közvélemény egyre inkább elhatárolta magát a giccsesnek és öncélúnak bélyegzett irányzattól. Ahogy Owen Hopkins fogalmazott a CNN-en: a posztmodern sokak szemében a kulturális megtestesítője lett mindannak, amit rossznak gondoltunk a nyolcvanas évekből. 

A ma már műemlékvédelem alatt álló No 1 Poultry épülete Londonban (James Stirling, 1985-1997)Fotó: Wikipedia

Évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a művészettörténészek és az építészek ismét a posztmodern felé forduljanak. A nyugati országokban, ahol a posztmodern szabadon virágozhatott a nyolcvanas években, e visszatérés komoly értékviták mentén jelent meg: az Egyesült Államokban például komoly kampány indult, hogy megmentsék az átépítéstől Philip Johnson és John Burgee New York-i AT&T-tornyát, közben Nagy-Britanniában 17 posztmodern épület kapott örökségvédelmi státuszt, például egy szivattyútelep:

John Outram: Isle of Dogs-i szivattyútelep (1986-88)Fotó: Flickr

Azt is látni, hogy egy rakás kortárs iroda, építész és designer kezdett el újra inspirációért a posztmodernhez nyúlni: például a holland MVRDV, az ausztrál ARM, a brit Caruso St John vagy Adam Nathaniel Furman. Külön érdekesség, hogy a posztmodern ismételt nyugati felfutása pont azután történik, hogy csúcsára ért és már leáldozóban van az irányzat tökéletes ellentétének, a brutalizmusnak az ismételt felfedezése. 

Kelet-Európa és a posztmodern 

A posztmodern nyugat-európai újrafelfedezése persze ráirányította a figyelmet arra a kérdésre, hogy hogyan volt jelen a stílus az egykori szovjet blokkhoz tartozó országokban. Májusban erre a kérdésre felfűzve rendezett régiós konferenciát Berlinben a Translations of Modernism csapata, a Collegium Hungaricum Berlin és a Paradigma Ariadné

A konferencia egyik fő tanulsága éppen az volt, hogy nincs egységes története a posztmodernnek Kelet-Közép-Európában: például 1989 előtt az egyes tagállamokban különböző volt a mozgástere az építészeknek azzal kapcsolatban, hogy mennyire emelhettek át Nyugaton éppen irányadónak számító irányzatokat a saját munkáikba. Ahogy az is sokban különbözött, hogy hova milyen felületeken tudtak beszivárogni ezek az elképzelések.

Lengyelországban például a templomépítészet lehetett az egyik felülete a posztmodernitásnak, legalábbis az ország XX. századi építészetét kutató Florian Urban szerint. A hetvenes-nyolcvanas évek építészetét nagyban meghatározta a funkcionalizmus: a munkásosztály életkörülményeit javítani hívatott lakótelepek egyszerre voltak szimpatikusak a pártvezetésnek, de a lengyel építészek között szép számmal akadtak, akik nem ideológiai okokból tartották az ilyesmi követendő példának, hanem tényleg ebben látták a városi építészet jövőjét. 

Ezekkel a modernista elképzelésekkel szemben jelent meg az igény valami radikálisan másra, ami Urban szerint a társadalmi befolyását a kommunista évek alatt is megőrző katolikus egyház felől is érkezhetett: erre példa a korszak egyik legismertebb lengyel építészének, Marek Budzyńskinek a munkája, a varsói Kościół Wniebowstąpienia Pańskiego templom, ami mára a lengyel posztmodern egyik legismertebb épületének számít. 

Budzyński története annyiban is jól mutatja a lengyel helyzetre jellemző kettősséget, hogy a templomépítés előtt pár évvel Varsó ugyanazon városrészében segített megtervezni egy funkcionalista lakótelepet, azaz építészetében egyszerre volt jelen a pártállam által is támogatott irányvonal követése, illetve az állami narratívával szöges ellentétben álló megoldások alkalmazása. Urban szerint ugyanis ezt a varsói templomot azért is lehet a posztmodernhez sorolni, mert számos elemében felforgató, radikális műről van szó. A hivatalos irányokkal szemben egy új városszervezési elvre hagyatkozott, beemelve egy templomot a lakótelep közepére, ami ráadásul közösségi részvétellel épült: szombatonként rengeteg, különféle osztályból érkező önkéntes segített hordani a téglákat és felhúzni az épületet. Ennyiben a templom posztmodernitása nem a külső jegyekben, hanem az építkezés körülményeiben és a helyszínválasztásban rejlett. 

Ez amúgy nemcsak Budzyński templomáról mondható el: a nyolcvanas években rengeteg templom épült Lengyelországban, és ezekre rendre jellemző volt a kalákás-közösségi építkezés és sokszor a városképet újraalakító tervezés is. Kuba Snopek egy egész könyvet szentelt ezeknek az épületeknek, és csináltak egy kereshető online térképet is, amin meg lehet nézni a korszakban emelt templomokat.

Az NDK-ban, ahol az állampárt még a nyolcvanas években is jóval keményvonalasabb volt, mint Lengyelországban, a posztmodern valójában úgy szivárgott be, hogy ezt nem is nagyon ismerte el senki. Legalábbis erről beszélt a konferencián Kirsten Angermann, aki a világháborúban lerombolt, és a nyolcvanas években újraépített berlini történelmi negyed, a Nikolaiviertel kivitelezése körüli vitákat követte végig az archívumokban. 

A Nikolaiviertel BerlinbenFotó: Wikipedia

A történelmi előzmények kötetlen felhasználásáért és az anyagválasztás szabadsága miatt az épületsort Nyugaton alighanem azonnal a posztmodern példák közé sorolták volna be, ez azonban abban az NDK-ban nem történhetett meg, ahol a posztmodernre, mint a késő burzsoá társadalom válságtünetére tekintettek. És miközben a politikai és építészeti körökben komoly vita folyt arról a nyolcvanas évek elején arról, hogy lehet-e ilyen épületeket emelni egy szocialista államban, szép lassan felhúztak több épületet is, mire ráillettek volna amúgy a nyugati definíciók. Igaz, ezeket leginkább a neohistorizmus kategóriájába sorolták be, egyszerűen talán azért, mert ez jobban hangzott akkor az ideológia számára. 

A berlini negyed csak egy az NDK-s példák közül, és ezekben az épületekben most az a közös, hogy annak ellenére szokás posztmodernnek tartani őket, hogy annak idején maguk az építészek tiltakoztak e címke ellen. 

Ehhez képest megint más képet mutat az egykori Csehszlovákia esete, ahol az építészetet erősen uralta a hivatalos doktrína, a nyugati gondolatok csak lassan szivárogtak be. Komoly váltást hozott viszont a rendszerváltás, illetve a kapitalizmus korai, posztszocialista formájának kialakulása: Szlovákiában például a posztmodern többek között banképületek formájában talált utat magának. Barbora Tribulová a pozsonyi Slovak Savings Bank egyik kiemelt épületének a példáján foglalta össze ezt a történetet. 

A Slovak Savings Bank mára már átépített egykori pozsonyi épületeFotó: Transmodern

Az 1994-re befejezett épület nem sokáig maradhatott meg ebben a formában, alig másfél évtizeddel később átépítették az egészet, minden posztmodern utalást eltávolítottak róla. Ez ugyan csak egyetlen banképület története, de jól mutatja azt, mivel járt, amikor ez az irányzat hirtelen jelent meg a posztszocialista országokban, sokszor a korai kapitalizmus intézményeihez kapcsolódva: egyáltalán nem alakult ki a helyiek részéről semmiféle kapcsolat ezekhez az épületekhez, és ezért később könnyedén el is tüntethették őket. 

A posztmodern kelet-közép-európai megjelenése időben ráadásul pont akkor zajlott, amikor a nyugati városokban már szorult hátra az irányzat: a kilencvenes évek elején egy rövid ideig ezek az épületek a kapitalista átmenet optimizmusát hordozzák, és talán efelől is érthető, hogy ahogyan sokan a régióban utólag csalódásként élik meg a rendszerváltást követő változásokat, úgy az akkori épített környezethez sem fűzi őket komolyabb kötődés. 

(Ha valaki mélyebben is elmerülne a témában, ajánljuk a konferencia visszanézhető előadásait, Brnótól Bukaresten és Lipcsén át Lettországig egy rakás példán keresztül lehet beletekinteni abba, hogyan érkezett meg a posztmodern ebbe a régióba. A magyar példákkal pedig direkt nem foglalkoztunk most, a terveink szerint erre majd a közeljövőben egy külön cikket szánunk.)

Végig itt volt és itt is marad, már ha létezik egyáltalán

Bármit is gondoljunk ezekről az épületekről, a nyugati érdeklődés mértékéből következtetve az szinte biztos, hogy a posztmodern most egy darabig velünk marad. És persze igazából soha nem is hagyott hátra minket: a brit posztmodern építészet jelenleg is látogatható, átfogó kiállítása elé írt felvezetőjében a brit építész, Edwin Heathcote arra jutott, hogy ugyan az USA-ban és Nyugat-Európában lehet, hogy a posztmodernnel csak a kutatók foglalkoztak az elmúlt évtizedekben, de közben a világ szélsebesen urbanizálódó másik felén számos igazán jelentős épület épült olyan stílusban, amit bőven posztmodernnek kell neveznünk. 

A londoni Big Bent is megidéző, 69 emeletes Al Yaqoub-torony DubajbanFotó: Vladimir Vyatkin/Sputnik
A mekkai Abraj Al BaitFotó: FAYEZ NURELDINE/AFP
A Norman Foster-féle Béke Piramis Asztanában Fotó: Calle Montes/Photononstop

Azaz egy lehetséges olvasat, hogy a posztmodernnek nem egyszerűen leáldozott a kilencvenes években, hanem a stílus csak követte azt a folyamatot, ahogy a grandiózus városfejlesztési folyamatok elhagyták a nyugati felét a bolygónak. 

Ezzel szemben egy másik lehetséges olvasat, hogy ma már eleve nem sok értelme van a posztmodernről, mint stílusról beszélni, és érdemes inkább a kifejezés másik jelentésére, a posztmodernre, mint attitűdre gondolni.

Ha így gondolunk rá, akkor nem egy tételesen felsorolható eszközkészletet kapunk, hanem egy kritikai eszközt, mellyel saját korszakunk megszilárdult kulturális szabályait és nyelvét feszegethetjük. Ekkor pedig ismét épp azt a játékosságot és iróniára való érzékenységet kaphatjuk vissza, ami a hetvenes-nyolcvanas években megjelent az építészetben. 

Hogy a mostani újrafelfedezés nyomán melyik hozzáállás fog majd inkább dominánssá válni, az egyelőre megjósolhatatlan, de a nyugati építészet egyik izgalmas kérdése lehet a következő évtizedben. Megoldás helyett zárásként jöjjön pár épület, amit szokás a posztmodern legújabb európai hullámához sorolni, bármit is jelentsen ez.

A rotterdami piac épülete,  (MVRDV, 2014.)Fotó: Nicolas Economou/NurPhoto
Rotterdami piac (MVRDV, 2014.)Fotó: Nicolas Economou/NurPhoto
Amszterdami piramisok, Soeters Van Eldonk, 2006Fotó: Wikipedia
Holmes Road Studios, London (2016,Peter Barber Architects)

A felső képen a brit titkosszolgálat épülete látható, AP Photo/Lennart Preiss munkája.