„Azóta is csend van” - A mexikóvárosi földrengés fotós naplója

Koleszár Adél magyar fotós, aki 2013 óta él és dolgozik Mexikóvárosban. Szeptember 19-én is ott volt, amikor nagy erejű földrengés rázta meg a várost. Koleszár nagyon közel volt az eddig 355 halálos áldozatot követelő katasztrófához, és a rengés óta is a helyszínen van. Nemcsak a pusztítást, hanem a mentési munkálatokat, az összefogást, a kétségbeesést és a reményt is megörökítette képein. Koleszár a képek mellé szöveget is írt, naplószerű fotóriportját pedig most a 444 publikálja.

Egy barátommal reggeliztünk az irodánk alatti kávézóban, ahol a felszolgálók földrengéssel viccelődtek. Aznap is, mint minden évben, szimulációt tartottak az 1985-ben Mexikóvárost elpusztító földrengés emlékére. Morbid megemlékezés ez, mert emberek ezrei haltak meg és házak százai dőltek össze 32 évvel ezelőtt. De ami utána következett, még morbidabb és valószerűtlenebb volt.Fotó: Koleszár Adél
Pár órával később egy 7,1-es erejű földrengés rázta meg újra a várost és idézte elő a legnagyobb pusztítást 85 óta, pont az évforduló napján. Mindezt úgy, hogy a reggel működő szirénák egyike sem jelzett a valós veszélyben.Fotó: Koleszár Adél
Kora délután az irodában azt éreztük, hogy az előttünk elhaladó busz a szokottnál hoszabban és erősebben rezgette be az épületet – a járművek mozgása gyakran érezhető, Mexikóváros jelentős része tóra és kanálisrendszerre épült. A rengés nem állt meg, csak erősödött, nem sok idő kellett hogy rájöjjünk, baj van, és rohanni kezdtünk.Fotó: Koleszár Adél
Az utcán állva már éreztük, hogy hatalmas a rengés, sokkal erősebb mint a két héttel ezelőtti. Egymás kezét szorítva vártuk, hogy teljen az idő. Úgy tűnt, hogy a mindig zajos, kaotikus Mexikóváros elhalgatott és csak dermendten várt. Pár pillanat alatt csend lett, és ez, legalábbis én úgy érzem, azóta is változatlanul megmaradt.Fotó: Koleszár Adél
Mikor a mozgás elmúlt, megnyugtattuk, megöleltük egymást. Látótávolságon belül nem történt kár, annyit láttunk, hogy az egész város leállt, mindenki az utcákra áramlott. Elindultunk ellenőrizni a szeretteinket, nem tudtuk kivel mi lehet, megszűnt az áram- és a mobilszolgáltatás.Fotó: Koleszár Adél
Először egy barátnőmhöz bicikliztem, aki a közelben lakott és akivel pár órával később kávéztam volna. A háza előtt találtam meg, neki nem volt semmi baja, de a lakásában viszont sokminden összetört.Fotó: Koleszár Adél
A romokat takarítottuk és beszélgettünk, mikor kaptuk a hírt - az ő telefonja már szerencsére részben működött - hogy az én kerületem komoly károkat szenvedett. Azt gondoltam, hogy legfeljebb pár ház megrepedt. Átéltem már két rengést a városban, de aggódtam, így elindultam haza.Fotó: Koleszár Adél
A lakásom rendben volt, felkaptam a fényképezőgépem, és elindultam megnézni mi történhetett. Alig hittem a szememnek mikor megláttam az első teljesen összeomlott épületet, pár sarokra onnan, ahol lakom. Az emberek már önszerveződtek, elkezdték segíteni a munkát, takarították a romokat, sorfalakat alkottak, hogy egymás kezébe adhassák a köveket, vizet vagy bármit amit kellett.Fotó: Koleszár Adél
Néha pedig mindenki a magasba emelte a kezét, ami azt jelentette, teljes csend kell legyen, hogy hallani lehessen a romok alatt rekedt túlélők hangját.Fotó: Koleszár Adél
Szájról szájra terjedt, hol vannak még összeomlott épületek a környéken, hol van szükség a segítségre. Lassan kezdtem megérteni mekkora a kár, hiszen semmilyen hivatalos információhoz nem jutottunk.Fotó: Koleszár Adél
Azt gondolom, akik nem látnak a saját szemükkel ilyen tragédiákat, soha nem gondolják, hogy ez valóban megtörténhet. Én sem gondoltam. Apránként jártam be a kerületem és értettem meg mi történt, csak a közvetlen közelemben három teljesen összeomlott épületet találtam.Fotó: Koleszár Adél
A parkokban szendvicseket készítettek, vizet osztottak, az emberek a szabad ég alatt gyülekeztek, mert mint megtudtam, minden nagyobb rengést általában követi még egy a következő 72 órában.Fotó: Koleszár Adél
Éjszakáig áram, fény nélkül maradtunk. Véletlenül találkoztam egy újságíró barátnőmmel, aki azt is tudta mi történt a város többi részén. Félig leomlott egy iskola, amiben 20 gyerek ragadt, Tlalpan és Del Valle kerületek sokkal nagyobb károkat szenvedtek nálunk.Fotó: Koleszár Adél
Hozzánk csapódott egy másik barátunk, aki már bőrönddel érkezett, hogy keressen egy hotelt, nem mehetett vissza a lakásába, ami életveszélyessé vált. Elindultunk arra, amerre fényt láttunk és lehetőséget, hogy áramhoz jussunk. Már szerettem volna jelt adni magamról azoknak akik talán kerestek és aggódtak, a barátaim pedig eljuttatni a fotóikat a helyi sajtóhoz.Fotó: Koleszár Adél
Egy hotel halljában töltöttük az estét, majd együtt aludtunk egy biztonságosabb környéken, ruhában, ha futni kellene.Fotó: Koleszár Adél
Az első nap után már mindenkit megcsapott a maró szomorúság – láttuk az összeomlott házakat, a az elpusztult lakókörnyezetünket, a helyket ahova jártunk, de már nem léteztek. Azt, hogy minden véget érhet, és véget is ért egy pillanat alatt.Fotó: Koleszár Adél
Másod- és harmadnap is folyamatosan dőltek össze a házak az utórengésektől, az esőtől. Az utcákon nem volt áram, esténként alig tudtam hazabiciklizni, minden le volt zárva, a sötétben nehéz volt navigálni.Fotó: Koleszár Adél
Szerencsére egy magyar barátnőm a házamban aludt, nem tudom egyedül hogyan bírtam volna ezeket a napokat. Az estéket a nappaliban, a földszinten töltöttük, ha esetleg jönne egy újabb rengés, hogy időben ki tudjunk menekülni.Fotó: Koleszár Adél
Egészen vasárnapig folyamatos volt a mentés és mindenki mozgósította magát. Az emberek gyűjtőpontokat állítottak fel, ahová élelmiszert, vizet ruhát és gyógyszert lehetett vinni, amit továbbküldtek olyan területekre, ahova kevés segítség érkezett. Mindenki úgy segített ahogy tudott, civilek vettek részt az épületek alatt rekedtek mentésében, gyógyszereket, ételt szállítottunk biciklivel, mindenki azt csinálta amit tudott, amihez csak értett.Fotó: Koleszár Adél
Az utcán ingyen volt az étel és a víz mindenkinek, aki segített. A legdrágább éttermek is megnyitották az ajtóikat a melósoknak, akik ingyen ehettek és ihattak szinte bárhol.Fotó: Koleszár Adél
Több mint egy hét elteltével is sok utca áll lezárva, mentőhelikopterek hangjára kelek. A földrengés első, adrenalinnal teli napjai után nem sok maradt hátra, mint az a súlyos csend, amit előtte még sosem tapasztaltam a soha nem nyugvó, zajos Mexikóvárosban. Fotó: Koleszár Adél
A buszokon, a boltokban nincs már zene, az emberek láthatóan kevesebbet mosolyognak, pedig kevés életigenlőbb nemzetet ismerek.Fotó: Koleszár Adél
A kellős közepén élek azoknak a belvárosi kerületeknek, amik aznap kvázi összeomlottak. Az addig turisták, külföldiek által preferált kerületemben most már csendes az élet, a lakások jelentős része vált lakhatatlanná, a trendi éttermek bezártak.Fotó: Koleszár Adél
Az, hogy 32 év után ez újra megtörténhetett egy ilyen katasztrófa, mindenkit megtört, sokan másodjára éltek át ekkora veszteséget. És az is világos, hogy ennek jó részéről a korrupció tehet, ami miatt az 1985-ös földrengés után felépülhettek a szabályokat semmibe vevő épületek, amik most összeomlottak.Fotó: Koleszár Adél
Valószínúleg már semmi sem lesz a régi ezekben a kerületekben.Fotó: Koleszár Adél
Sosem éltem át ekkora katasztrófát, nem tudom más országok hogyan kezelik ezeket a helyzeteket, de az biztos, hogy a földrengés és az utána maradt érzelmi és fizikai sebek bármennyire is mélyre taszítottak, a Mexikóvárosban látott összefogás megint új leckékre tanított.Fotó: Koleszár Adél
A veszteséget és a fájdalmat is lehet új szempontól nézni: nem csak elestünk, de fel is álltunk és túléltünk.Fotó: Koleszár Adél
Népszerű
;