Ünnepelt tahóparádé – Beerbike és 444

„Eddig azoknak a népes táborát gyarapítottam, akik a beerbike-ot alantas, ízléstelen, indokolatlanul harsány és zavaró jelenségnek tartották. Nem tévedhettem volna nagyobbat. A végére magamnak is bevallottam, hogy valójában eddig az zavart ebben az egészben, hogy akik a sörbiciklit tekerik, felhőtlenül, tét nélkül jól érzik magukat, én pedig állatira mennék a dolgomra, és nincs hangulatom mások jókedvéhez.”

Az idézet egy egészséges, alapvetően vidám természetű, harmincas éveiben járó budapesti férfitől származik, aki történetesen a 444 szerkesztőségének tagja.

Valamennyi fotó: Botos Tamás

„Csak jobb, mint a hop on-hop off buszok, amik büdösek, csúnyák és elállják a BKV-buszok útját...”

Ez pedig az egyik nagyobb budapesti beerbike-kölcsönző cég vezetőjétől. A budapesti beerbike-piac egyébként széttöredezett és rendkívül kompetitív, ráadásul belső ellentétek is feszítik, ahogy az cikkünkből hamarosan kiderül. Kezdjük azonban azzal, hogy a 444 elment beerbike-ozni.

beerbike_19

A budapesti britlegénybúcsú-kultúra emblematikus közlekedési eszközének kipróbálását gyakorlatilag a 444 megszületése óta tervezgettük. Bár az álom egyáltalán nem volt elérhetetlen, mégis két évnél is több telt el annak megszületése és a rekkenő nyári nap közt, amelynek délutánján gondosan legyártott, primitív feliratú egyenpólóinkban vártuk járgányunkat a Városligetben, a Műjég bejáratával szemben. Tervezgetés közben legalább volt idő feltérképezni a budapesti beerbike-helyzetet.

Magyarországon az első beerbike, amit egyébként több cég sörbiciklinek nevez, öt éve jelent meg. A pionír, aki ma is üzemeltet beerbike-okat, külföldön dolgozva látott először ilyet, és egyből ráérzett, hogy ezekre a közel egy tonnás, 8-14 vendég szállítására alkalmas szerkezetekre Budapesten is lehet kereslet.

Igaza is lett, de nem a brit legénybúcsúknak köszönhetően. Bár a budapesti ember leginkább ezeket az ordibáló csordákat látja, amint beerbike-ukon ülve akadályozzák a jármű- és gyalogosforgalmat az Oktogonnál, a cikkhez meginterjúvolt mindkét beerbike-üzemeltető egymástól függetlenül, egybehangzóan állította, hogy a brit - illetve akármilyen - legénybúcsúk csak egy kis részét adják a forgalmuknak.

beerbike_50

A beerbike-peloton színesebb, mint a Tour de France mezőnyének mezei. Vannak köztük a Dunán parkoló sétahajókról érkező holland nyugdíjasok, magyar születésnapozók, és nemzetközi céges csapatépítők (köztük egy minden nyáron visszatérő Forma 1-es szerelőcsapat) is. A budapesti beerbike-üzemeltetők szerint azonban mégsem a brit túlsúly a legnagyobb tévedés a tekerőkkel kapcsolatban, hanem hogy a beerbike-túrák az aljas lerészegedésről szólnak. Akárhányszor kérdeztem vissza, újra és újra megesküdtek, hogy tényleg nem.

Azt egyik forrásunk sem tagadta, hogy vannak ilyen ügyfeleik is, de azt állították, harmincból ha egy csoport jut el arra a szintre, amit már balhésnak lehet nevezni. Valamennyi cég különböző árazással dolgozik, de a leggyakoribbnak az indításkor 30 literes söröshordóval felszerelt beerbike tűnik, amit szökőévente sikerül kiinnia egy tekerő társaságnak. Utánaszámolva ez nem is meglepő: a túrák 1-2 órásak, egy beerbike-on átlagosan tízen ülnek, és kevés az olyan ember, aki két óra alatt le tud gurítani hat korsót, miközben folyamatosan pedáloznia is kell.

beerbike_39

Van olyan társaság, amelyik egyáltalán nem is kér alkoholt az így már helytelenül elnevezett beerbike-ra, mások fejenként egyetlen pohárral fogyasztanak. Valamennyi beerbike-üzemeltető honlapja szerint aki eleve ittasan érkezik, azt fel sem engedik ülni a nyeregbe, és iparági forrásaink azt állították, hogy bár alkoholszondájuk nincs, tényleg volt már olyan a praxisukban, akit már elindulni sem hagytak. Hogy akkor miért tűnik úgy, mintha minden Budapesten beerbike-ozó egyetlen pohárra lenne a detoxtól, azt a 444 szerkesztőségének egyik tagja fejtette meg az élmény után:

“Három perccel a felszállás után azt érzed, hogy itt most mindent lehet, az első sör elfogyásakor pedig már az Andrássyn éppen hazafele tartó irodisták királyának érzed magad. Bátran ajánlom mindenkinek, aki rég volt osztálykiránduláson, és néha azért hiányzik neki az egész kellemetlensége.“

A beerbike pusztító hatásával az emberi agyra az üzemeltető cégek is tisztában vannak, ezért éjszaka, amikor a város egy része már aludni szeretne, inkább nem indítanak járatot. Az utasok csak pedálozhatnak, a kormányzás és a fékezés kiváltsága és felelőssége a minden beerbike-on kötelező sofőré. Ezen túl azonban már nem mindenben értenek egyet a budapesti beerbike-szakma képviselői, akiket számontartani sem könnyű. Körülbelül egytucat különböző honlap kínálja az élményt, de ezek egy része mögött ugyanazok a cégek állnak.

beerbike_11

A ködösítésnek oka lehet a szabályozatlanság is: a fene tudja, mi után adóznak ezek a KRESZ-szempontból is szürkezónás járművek üzemeltetői, amelyek egyszerre végeznek személyszállítást és vendéglátást. És bár forrásaink mintha szándékosan homályosan fogalmaztak volna, annyit azért sikerült kihámozni, hogy a budapesti beerbike-szakma megosztott. Leegyszerűsítve két tábor szembenállásáról van szó: egyik oldalon vannak akiknek mindenük a biztonság és a nyugalom, a másikon pedig azok, akiknek nem.

A biztonságpártiak nem nyergekbe, hanem háttámlával ellátott padokra ültetik az ügyfeleket, és nem is merészkednek a bulinegyed utcáiba, hanem a Városligetből indítják a túrákat és legfeljebb az Oktogonig hatolnak a városba. Olyan cég is akad, amelyik a kötelező vezetőn kívül még egy alkalmazottat felültet a beerbike-ra, akinek a feladata a sörcsapolástól a balhésabb utasok lecsillapításáig terjed. Az egyik meginterjúvolt beerbike-üzemeltető időnként előforduló rendőrségi zaklatásról is beszámolt, ilyenkor is jól jön, ha valaki a járművön észnél van, és ki tudja magyarázni, hogy ez az izé micsoda, és kell-e lennie rajta elakadásjelzőnek.

Kettőnél több beerbike-ot nem nagyon üzemeltetnek a budapesti cégek, amelyek a várakozásoknak megfelelően nyáron kaszálnak nagyot, de van fuvar karácsonykor is, forraltboros társaságoknak. Egy kétórás menet 30 liter sörrel cégtől függően 50 és 60 ezer forint között van, ami első pillantásra sem tűnik olyan soknak, másodikra pedig már nevetségesen kevés. Egy tízfős társaság fejenként 15-18 euróért annyit ihat, amennyit bír, közben pedig két órán át fel-alá közlekedhet az UNESCO Világörökség-listáján pompázó környezetben. Ez nyugati embernek nem pénz, és még egy magyar társaságnak sem sok, ismerve az egyéb csapatépítési és legénybúcsús programok költségeit.

beerbike_63

A 444 eredeti terve az volt, hogy egy teljes munkanapot beerbike-on töltünk, laptopokról dolgozunk és modern technikai vívmányok segítségével élőben közvetítjük az egész kalandot. Aztán kiderült, hogy tartótisztünk, Soros György nem hajlandó újat venni a kiömlő sörtől esetleg működésképtelenné váló számítástechnikai eszközeink helyett. És az is, hogy nem indulhatunk a szerkesztőség elől, mivel a budapesti hidak enyhe emelkedője leküzdhetetlen Kancsendzönga a beerbike-ok számára. Így maradt a standard kétórás túra a standard útvonalon.

Nemcsak viselkedésünkkel, hanem öltözékünkkel is igyekeztünk megközelíteni a brit legénybúcsúk színvonalát, így legyártattuk magunknak a hülye névvel és számmal ellátott fekete mezeket. Rózsaszín lett volna az igazi, de az éppen nem volt a boltban. A túlságosan konszolidált színt igyekeztünk a tahóság univerzális jelképével, a felhajtott gallérral kompenzálni.

A szerkesztőség 10 ilyesmire kapható tagja kiegészült a budapesti bringásélet élő legendájával, Sinyával, a Hajtás Pajtás és a Critical Mass-mozgalom lelkével, akinél többet kevesen tettek a fővárosi kerékpárkultúráért. Az volt a tervünk, hogy ő lesz a szakmai szem és a higgadt, elemző agy, amely szerepet tulajdonképpen elég jól teljesítette a túra harmincadik másodpercéig, amikor megkapta az első sört.

Másnap, amikor már nem ordibáló tahó volt, hanem tapasztalt bringás szaki, össze is foglalta kerékpárszakmai észrevételeit a beerbike-ról:

“Az alkatrészek nagyon gagyik, de a célnak megfelelnek. Fele ilyen súlyúra is meg lehetne csinálni szerintem, de tízszer ennyi pénzből, szóval minek? Az áttételezése (hajtás, fogaskerekek mérete) ennek a batárnak a megmozdításához jó. Az észrevétlen emelkedőkön való átjutáshoz is hasznos - nem tudtam, hogy az Oktogon 2-3 helyen is emelkedik, de már egy fekvőrendőrt is hegynek éreztünk. Ha versenytempóban jár a térded, mint egy Singer-varrógép, akkor is csak egy laza sétálós sebességet érsz el, ez 2 órára egy edzetlen embernek marha fárasztó lehet. Nagyon jó lenne bele legalább egy sebességi fokozat. Az ülés pozíciója, és maga az ülés (ami egy fapad) katasztrófa. Pont lelóg félig a segged, magad alatt van a lábad, és másnap reggelre úgy fájtak a farpofáim, hogy azt hittem nem tudok ráülni a bringámra.”

beerbike_28

A fapadok pusztító hatását valamennyien megtapasztaltuk, de Sinyán kívül senki nem foglalkozott a technikai részletekkel. Egyszerűen nem volt rá időnk. Felmerült, hogy a kalandot az interneten népszerű, úgynevezett percrőlpercre-közvetítés formájában tesszük közkinccsé, ám rájöttünk, hogy ez nem lenne túl izgalmas:

  • 18:00 - Elindulunk, elkezdünk csapolni.
  • 18:01-19:59 - Mindenki iszik és ordít.
  • 20:00 - Vége.

A sörcsap kezelésével megbízott kolléga ezt így fogalmazta meg:

“Maga a beerbike-ozás tök jó buli volt, az első pillanattól az utolsóig teljesen át tudtam adni magam az üvöltözés-tekerés-sörözés érzésnek.”

Borzasztóan szerettünk volna bunkóbbak és britebbek lenni a legbunkóbb, legbritebb legénybúcsúnál is, azonban mindjárt a túra legelején, amikor még az Andrássy útra sem fordultunk rá, kiderült, hogy ezt a projektet csak félig tudjuk megvalósítani. Gyors egymásutánban felvettünk egy nálunk sokkal részegebb, a Hősök terén megforduló turistákból élő idős hegedűst, majd szembesültünk egy Igazi Brit Legénybúcsúval, amelynek valamennyi tagja női ruhát viselt, és amikor ordítva üdvözöltük őket, egyikük fel is libbentette a szoknyácskáját, közszemlére téve gondosan borotvált altestét.

Innentől kezdve világos volt, hogy a mi beerbike-unk nem brit, hanem magyaros, így maradt az ordenáré tahóság a legfelsőbb szinteken. Nagyjából a Terror Háza magasságában jártunk, amikor birkatürelmű sofőrünk közölte, hogy ha a magunk magyaros stílusában is, de sikerült túlszárnyalnunk az átlagos brit bunkósági szintet. Pedig az ég világon semmi rosszat nem csináltunk, csak nagyon jól éreztük magunkat.

“A beerbike olyan, mint a cirkuszi ló: ha át tudsz esni a túloldára, akkor veszettül hülyén, de veszettül jól fogod magad érezni. De ehhez át kell esni a ló túloldalára, szalvétával fölösleges hozzányúlni.”

Ezt ugyan csak utólag írta le szépen a 444 beerbike-jának egyik utasa, de mi valahogy az első pillanatban ráéreztünk, hogy ehhez az élményhez nem szabad szalvétával nyúlni. A tervezési fázisban ugyan volt bennünk még valamennyi irónia és gőg, hogy majd kinevetjük a tahó prolik szórakozását, de ezek az érzések nagyon gyorsan elszálltak. Három-négy korsó sör után, teljesen leizzadva nehéz bárkit lenézni vagy ironikusnak lenni.

A Városligetből induló túránk az Andrássy út szervízútján, Budapest egyik legturistafertőzöttebb részén át vezetett az Oktogonig. Meglepődve vettük észre, hogy nemhogy beszólásokat és csúnya nézéseket nem kaptunk, hanem a közönség üde színfoltnak, a patinás épületekkel szegélyezett sugárútra életet és vidámságot csempésző társaságként tekint ránk. A hangulat különösen a Terror Háza előtti szakaszon volt felhőtlen.

beerbike_22

“Ez igen! Ezeknek a magyaroknak az elképzelhető összes szörnyűséget a nyakába zúdította a XX. század, és tessék, a XXI-ben itt pedáloznak és duhajkodnak, mintha semmi sem történt volna” - gondolták a minket fényépező és integető turisták.

beerbike_16

“Mekkora kamu, hogy ebben a városban bármilyen ellenállás is lenne az Andrássy úton beerbike-on végighajtó csontrészeg turistákkal szemben! A járókelők nem anyáztak, nem voltak ideges bemutatások, de még azok a szerencsétlen autósok sem dudáltak ránk, akik egyébként teljes joggal megtehették volna, mert tényleg elálltuk előlük az utat azzal a szarral. Mindenki csak vidáman integetett és fényképezett, mintha valami felszabadító hadsereg parádézna éppen előttük” - gondoltuk mi.

beerbike_20

Még az Oktogonnál sem tapasztaltunk semmiféle ellenségeskedést, pedig ott aztán tényleg minden akadályozhatót akadályoztunk. A Ligetbe visszafelé tartó szakasz már valódi diadalmenet volt. A beerbike USB-csatlakozójának köszönhetően döngethettük a saját primitív zenénket, a minket üdvözlő tömegnek pedig hálánk jeléül megszámolatlanul osztogattuk a korsó söröket. Kapott a tandemező turistapár, a bátor robogós, a gyanúsan kiskorú és a napi alkoholadagját érezhetően az errejáró beerbike-ok legénységének lejmolásából fenntartó, lecsúszott elem is.

Az Andrássy úti díszszemlének egyetlen negatívuma volt: rá kellett ébrednünk, hogy a beerbike még akkor is lassan megy, ha teljes erőből tekerünk. Teljes erőből tekerni azonban még a szerkesztőség egyébként biciklihez szokott tagjai sem igazán akartak, és ahogy fogytak a sörök, úgy lehetett egyre több lábat a pedál mellett lógva látni, potyautasként kihasználva a többiek erőfeszítését.

A Hősök terén tett jobbos majd a Műcsarnok felé bevett balos már tényleg kínszenvedés volt a tűző napon, a Városliget árnyékába visszaérve viszont egy utolsó, emberfeletti erőfeszítéssel megdöntöttük a beerbike-ozás hivatalos világrekordját, ami mostantól kezdve 13,1 kilométer per óra.

beerbike_18

Sinya, aki az elején még el akart bújni szégyenében, amiért egy ilyen megvetett szörnyre kell felszállnia, a második óra végére a beerbike legnagyobb rajongója lett:

“Jó honfitárs módjára ezentúl is gyalázni fogom, meg fújolni, de amúgy tök jól éreztem rajta magam, állati jó szórakozás, és tuti, hogy turistaként meg tök szuper és olcsó program a rövidpályás bebaszáshoz. Fogalmam sincs, hogy ilyen rövid idő alatt mikor ittam meg ennyi sört!”

Az ő vezetésével még a Városligetben megalapítottuk a Critical Beermass mozgalmat, amely a szabad beerbike-ozásért küzd, és csak akkor lesz elégedett, amikor valamennyi budapesti főútvonal mellett kialakítanak külön beerbike-sávot is, szelektív hulladékgyűjtőkkel az elhasznált hordóknak. A tradícióknak megfelelően természetesen magasba is emeltük a járgányunkat, hogy a városvezetés is meghallja a hangunkat.

A beerbike-ok üzemeltetői szerint gyakori vendég az olyan társaság, amelyik félúton elfárad vagy elunja a tekerést. Leparkolnak, és a program hátralévő idejében inkább egyhelyben ücsörögve, a bike-ot hanyagolva csak a beer-rel foglalkoznak. Velünk ilyen csúfság nem történt meg, csak a túra legvégéhez közeledve kellett megállnunk, hogy a sört kiizzadni képtelenek is könnyíthessenek a szexgép üzemanyagtartályán.

beerbike_31

Kalandunk a Hősök terén, a lemenő nap aranyló sugarai által megfestett, világszínvonalú környezetben ért véget. Ha nem lettünk volna valamennyien eleve minimum spiccesek, csak a díszletektől megrészegülve is a világ királyainak érezhettük volna magunkat. Tökéletesen megértettem az azonnal a beerbike-unk köré csoportosuló nyugati suhanccsordát, akik a következő körről kezdtek érdeklődni.

Sajnos a 444-ben is akadnak olyan savanyújóskák, akik képesek voltak nem csak a szépet és a jót látni a beerbike-ban. “Szeretnéd megtudni, milyen két óra alatt fos zenére szétnyomni a segged, miközben egyenpólóba vagy egyen-ballerinaruhába öltözött üvöltő parasztként izzadsz, magadba öntesz néhány liter kellemetlen szénsavas löttyöt, ráadásul minden turista röhögve fotóz? Ne szeressed. De még mindig jobb, mint egy limuzin” - összegezte tapasztalatait e két szerencsétlen közül az egyik.

Én másnap reggel, amikor saját biciklim nyergében tekertem át az Oktogonon, valami szokatlan, üres magányt éreztem. Először azt hittem, enyhe másnapossággal küzdök, esetleg sajgó farpofáimból sugárzik széjjel a depresszió. Aztán gyorsan beugrott, hogy mi a baj. Hiányzott a közösség, a sör és az ordibálás.

beerbike_54

Egyszer az életben mindenki üljön beerbike-ra. Az abszolút budapesti tahósági rekord megdöntése a 444-nek nem sikerült, az egy újabb lelkes magyar csapatra vár. Nem hagyhatjuk, hogy ez a cím azé a külföldi fiatalemberé legyen, aki egyik forrásunk szerint beerbike-ozás közben lángra lobbantotta a saját fanszőrzetét.