A forradalom kitörése után fokozatosan szűnt meg Magyarország déli és nyugati határszakaszának ellenőrzése, október végére gyakorlatilag kockázat nélkül lehetett elhagyni az országot Ausztria és Jugoszlávia felé. A biztonságos menekülésre az osztrák-magyar határzár felállításáig, 1957. januárjáig volt lehetőség. E szűk két és fél hónap alatt

193 805 magyar hagyta el a hazáját.

Az osztrák kormány belügyminisztere, Oscar Helmer már október 26-án bejelentette, hogy Ausztria a genfi konvenció értelmében minden Magyarországról érkező személynek politikai menekültstátuszt ad, függetlenül attól, hogy milyen indokok miatt hagyta el otthonát. A forradalom sikeres, november harmadikáig tartó időszakában ezzel közel ezren éltek, köztük százhúsz pártfunkcionárius, és menekülő államvédelmis kért és kapott menedékjogot. Az osztrák minisztertanács számolt egy nagyobb menekültáradattal, a szükséges előkészületeket meg is kezdték, igaz, maximum tízezer emberrel kalkuláltak. Így a szovjet megszállás után meginduló tömeg felkészületlenül érte az országot. De a bécsi kormány kitartott amellett, hogy ha az addig érkezettek politikai menedékjoghoz jutottak, akkor az az utánuk következőket is megilleti. A forradalom leverése után érte el az osztrák földre lépő magyar menekültek száma a csúcspontját:

november 23-án 8537 főt regisztráltak.

Bár az osztrák kormány mindent megtett, például még arra is figyelt, hogy a befogadótáborokba jusson magyarul beszélő pap, szükségessé vált az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának és a Nemzetközi Vöröskeresztnek a segítsége. A kedvező nyugati fogadtatás többek közt annak volt köszönhető, hogy a magyar menekültek nagyrészt fiatal, egészséges és jól képzett férfiakból álltak, azaz azonnal munkába állíthatóak voltak. És antikommunisták, amit a legnagyobb anyagi segítséget biztosító Egyesült Államok értékelt. A Vöröskereszt és az ENSZ együttműködése olyan hatékony volt, hogy 1957. április 1-jéig

135 417 személyt, az érkezők 70 százalékát már elszállították az őket befogadó országokba.

A magyarokkal szemben a genfi konvenció szerint jártak el, így mindenki szabadon dönthetett arról, hogy melyik országban szeretne élni. A közel kétszázezres tömegből

• 35 026-an az Egyesült Államokban,
  
• 24 525-en Kanadában,
  
• 20 590-en Nagy-Brittaniában,
  
• 14 270-en az NSZK-ban,
  
• 11 962-en Svájcban,
  
• 10 232-en Franciaországban,
  
• és 9423-an Ausztráliában telepedtek le.
  

Természetesen nem volt minden konfliktustól mentes az osztrák táborokban lévő magyarok élete. Ligeti György felesége, Ligeti Veronika pszichológus már egészen korán végzett felméréseket a magyar menekültek közt, az ezeket összegző tanulmányában arról számol be, hogy a táborokban élők "depressziósok, sokszor agresszívak, és ellenszenveseknek találják a továbbjutásuk elé akadályokat gördítő" osztrák hivatalnokokat. A táborokat átalakított kaszárnyákban rendezték be, ami nyomasztóan hatott az ott elszállásoltakra, a katolikus Caritas ezért igyekezett kisebb, otthonosabb panziókba, vagy magánszállásokra elhelyezni a magyar menekülteket.

A legnagyobb gondot a kísérő nélkül érkező kiskorúak jelentették: mivel őket nem engedték továbbutazni, Magyarországra pedig nem akartak visszamenni, Ausztriában ragadtak. Nagy számuk miatt az elhelyezésük, integrációjuk lassan zajlott, sokan még 1960-ban is táborokban éltek, ami meglátszott a körükben végzett felmérésékben, amikben szintén agresszióról és az osztrákokkal szembeni mély ellenszenvről számolnak be.

A statisztikák alapján a 193 805 magyar menekültről tudni, hogy

• kétharmaduk férfi, egyharmaduk nő volt,
  
• a menekülők fele még nem töltötte be a 25. életévét,
• a szülő nélkül érkezett tizenöt éven aluli gyermekek számát közel tízezerre, a börtönökből kiszabadultaték pedig 3-4 ezerre becsülték,
• a menekülők jelentős része városi volt, a kivándorlók felét budapestiek tették ki,
  
• az országot elhagyók kétharmada volt aktív kereső: 63,5% fizikai, 34,6% szakmunkás, 25% szellemi munkakört töltött be.
• körülbelül 3200 főiskolás és egyetemista, a felsőoktatásban tanúlók tíz százaléka indult útnak.